ZAJKÍSÉR(L)ET

A 2005-ös Silent Alarm és a tavalyi A Weekend in the City után nemrég megjelent – egyelőre csak letölthető formában – a Bloc Party harmadik lemeze. Az Intimacy megosztja a kritikusokat: egy részük Kele Okereke-ék eddigi legjobb albumának tartja, mások szerint annyira jelentéktelen, hogy tök mindegy, az ember ismeri-e, vagy sem.

Kezdem a Mercury-val, a klip miatt. Sokak szerint rossz döntés volt ehhez készíteni a lemezt felvezető videót, mert önmagában nem csak hogy élvezhetetlen, de mivel nagyon nehezen emészthető, nagy eséllyel sokakat elijeszt a többi szám meghallgatásától. Nem igazán értem ezeket az ellenérzéseket, szerintem korántsem a Mercury az Intimacy legnehezebben befogadható dala. A kétségtelenül hangsúlyos nagyon gyors, monoton, sokszor lövöldözésre emlékeztető háttérzajok és a vijjogás-szerű elemek mellett ugyanis a Mercury-ban igenis vannak kifejezetten fülbemászó, dallamos (ami sok más számról egyáltalán nem mondható el) részletek; mindenek előtt a refrén. Ha valamiért nehéz lehet a szám, az csak Okereke egy mániákus őrültére hasonlító nem is igazán ének-, mint inkább szavalóstílusa. A refrént felvezető rövid, de annál ívesebb énekelt rész azonban ezt a feszültséget is oldja.

Amihez tényleg durva lett volna első klipet csinálni, az az Ares. Tele csörömpöléssel; szirénáéra emlékeztető vijjogással; a ritmussal nem sokat törődő, ahhoz képest végig egy leheletnyi, de annál idegesítőbb csúszással megszólaló (megint csak) szövegeléssel; és a minden felvezetést nélkülöző, nem sokáig tartó lelassulással ez a szám a lemez egyik legkülönlegesebb és legemlékezetesebb darabja. Félelmetes, idegtépő, és kaotikus – hogy az album nyitódala lett, az valószínűleg arra utal, hogy a Bloc Party szándékai szerint az Intimacy alapvetően kísérletező lemez.

Ez a kísérletezősdi, vagyis a megítélése, persze nagyon érdekes. Nemrég a Kooks kapcsán már leírtam, hogy a kritikusok többsége hajlik rá, hogy zenekarokat önmagában azért leírjon, mert az egymás utáni lemezeik nem sokban térnek el egymástól. Ezzel párhuzamos az a jelenség, ami pedig éppen abba köt bele, ha egy zenekar hirtelen és váratlan elkanyarodik mindattól, amit addig megszoktunk tőle. Magyarul a kritikusok többségének egyszerűen sosem az jó, ami éppen van.
Míg a Kooks Konk-ja azért kapott lesajnáló kritikákat, mert gyakorlatilag nem más, mint az egekig magasztalt Inside In/Inside Out megismétlése; a Bloc Party tavalyi lemezére azért fújtak, mert látványosan elkanyarodott a megint csak agyonsztárolt debütalbumtól. Pedig, míg a Kooks úgy van nagyon rendben, hogy eddig megjelent albumai közé gyakorlatilag egyenlőségjelet lehet tenni; a Bloc Party-t pedig éppen a kísérletezőkedve teszi fontos zenekarrá. A nyitás az elektronika felé, ami talán a Flux-ban volt először teljesen egyértelmű és felvállalt, sok rajongónál kiverte a biztosítékot. Nekik, akiknek a Bloc Party elsősorban a Silent Alarm gitárcentrikus gigaslágereit jelenti, az Intimacy összességében csalódás lesz.

Szerencsére ugyanis az a kísérletezőkedv, amit a fiúk az A Weekend in the City-vel szabadjára engedtek, nagyobb teret kap az új lemezen, mint eddig bármikor a zenekar munkásságában. Három dallal azért – ezek a Halo, a Trojan Horse és a One Month Off – azok is megkapják a magukét, akik még mindig a Helicopter-t és a Banquet-et sírják vissza. Ezekben van bőven dobcsépelés és gitárnyúzás, és persze a dallamos, fülbemászó refrénekből is kijut. Érződik, hogy ezt a fajta zenét a srácok a kisujjukból rázzák ki. Mind a három szám tökéletes; és bármelyikből lehetett volna a Helicopter-hez hasonló sláger, ha a Silent Alarm-on van. A legérdekesebb közülük a One Month Off. Itt kábé a szám közepétől az alapritmus mellett különböző eltorzított hangokat is hallani. Az egész olyan hatást kelt, mintha egy rendezvényen felvennék a tömeg éljenzését; vagy még inkább mintha egy véletlenszerűen kiválasztott városi helyszínen a hangokat rögzítenének úgy, ahogy egyébként azt a kamera teszi a mozgásokkal; majd ezt a hangfelvételt egy kicsit megbabrálva (egyes részeit kivágva és a többire játszva, ide-oda tekergetve, stb.) egy az egyben beraknák egy gitáralapú dal kellős közepére. A szám aztán azzal ér véget, hogy a refrént is megkapjuk ilyen átszerkesztett (ami itt elsősorban abból áll, hogy olyan, mintha másodpercenként megnyomnák a pause, aztán újra a play gombot) és odadobott változatban.

Az Intimacy-n lévő 10 szám között van kettő, melyekben a látványos és egyértelmű kísérletezés valamilyen eddig nem használt zenei eszközzel nem csak fél perc erejéig van jelen, hanem egyenesen szervezőelvvé válik. Az egyik a zseniális Zephyrus, a másik a Signs. Ez utóbbit a csilingelés és a vonósok az Intimacy legkönnyebben hallgatható ~ 5 percévé teszik. Egyben, mivel túl sok van belőlük, a legelhibázottabbá is. A kristálygömbök egymáshoz koccanására emlékeztető hangzás eleinte nagyon kellemes, de nekem személy szerint nagyon sok, hogy végig ezt kell hallgatnom, ráadásul aztán az egész még vonósokkal is kiegészül. Feleennyi csilingeléssel az album egyik legizgalmasabb száma lehetne, így a Signs a giccses karácsonyi nóták hangulatát idézi – de még ezzel együtt is nagy öröm, hogy Bloc Party-lemezen ilyet is hallani. Meg hát több, mint valószínű, hogy a vonósok használatát is megtanulják majd kontrollálni a srácok, és akkor…
Hogy ennyire bizakodó vagyok, annak például az az oka, ami az alapvetően elektronikusabb jellegű Zephyrus-ban történik. Itt a korábban nem használt kórussal játszadoznak egy kicsit – és az eredmény ezúttal tökéletes. A kórus, mint eszköz, nincs túlhasználva; úgyhogy a szám nem válik valamilyen stílus utánérzésévé. Amit hallunk, az Bloc Party, egy sajátos, új ízzel kiegészülve. A kissé misztikus; helyenként – a monoton, mechanikus alapritmusra rápakolt kórus miatt – kísérteties Zephyrus az egyik kedvencem az Intimacy-ről.

Másik ilyen kedvenc a Biko. Az 5 perces dal egy nagyon kellemes, gitárpengetős résszel indul, kifejezetten gyönyörű ének-betétekkel. Minderről aztán kiderül, hogy nem egy fél perces felvezetés csupán, hanem majdnem a szám feléig tart. Ennél már csak az a kellemesebb meglepetés, hogy 2 perc táján drum n bass-es hatású, újra: nagyon gépies, monoton elemekkel egészül ki a hangzás. E hangzás hidegségével Kele hangjának szenvedélyessége tökéletes ellentétben áll. Azaz inkább: tökéletesen kiegészíti azt. A Biko egyértelműen a lemez legszebb száma.

És szép az Intimacy befejezése is. A 9. számon, a Better Than Heaven-ön ismét drum n bass-hatások érződnek, és a Biko-hoz hasonlóan ez is nagyon szép, és nagyon szomorú dal, elképesztő refrénnel. A lényeges különbség, hogy itt sokkal gyorsabb az alapritmus.
Az albumzáró Ion Square pedig az Ares párjaként tökéletes keretet rajzol a lemeznek. A monoton, mégis kellemes számot az Intimacy legjobb dalaihoz hasonlóan a furcsa, zaklatott, hirtelen megváltozó hangzásvilág dominálja.

Semmi kétség: ez a kivételes, egzotikus és egyedülállóan összetett lemez a Bloc Party eddigi legfigyelemreméltóbb teljesítménye. Türelmetlenül várom a negyedik albumot!

NORVÉG SVÉDASZTAL

Azon kevés dolgok egyike, amikben biztos vagyok: megint egy nagyon rossz magyar cím. A „Reprise” azt jelenti: visszatérni; főnévként pedig (lásd a magyarosított repríz szót is) egy zenei szakkifejezés, mely szintén az ismétléssel kapcsolatos. A „Szerzők” mindehhez képest banális és leegyszerűsítő; arról nem is beszélve, hogy – az eredeti címmel ellentétben – nem kapcsolja össze a filmet annak egyik legfontosabb mondatával. Ezt a mondatot szó szerint nem tudom idézni, de lényege a következő: a kifejezésre a szavak és szövegek alkalmatlanok; ami képes rá, az csakis a zene…

Miután az ember megnéz egy filmet, többnyire tudja rekonstruálni, amit látott. El tudja mesélni a történetét, le tudja írni a főbb szereplőket, érti az események mögötti mozgatórugókat (vagy éppen nem, de akkor meg azzal van tisztában, hogy magas volt neki, amit látott), stb. A Szerzők egészen más. Ma, készülve rá, hogy megírom ezt a bejegyzést, egész nap azon gondolkodtam, hogy ha Joachim Trier (első) filmjével kapcsolatban kéne válaszolnom a Miről szól? kérdésre, valószínűleg nem sok összefüggőt tudnék kinyögni. Az a nem sok összefüggő így hangzik:

A sztori szerint a két, húszas évei elején járó barát, Erik és Phillip közös álma sikeres íróvá válni. Életük középpontjában az írás, illetve annak vágya áll. Fogadalmat tesznek, hogy amint megjelenik első könyvük, szakítanak aktuális barátnőjükkel; szabadidejükben bálványozott írójuk könyveiben kutatnak arra utaló jelek után, hol lakhat a titokzatos szerző.

Minden, ami ezen túl történik, elmesélhetetlen lineárisan, az összefüggések mentén haladva. Bár olyan fajsúlyos dolgokra kerül sor a Szerzőkben, mint a hőn áhított regények megjelenése, találkozás a kultikus szerzővel, pszichés összeomlás zárt intézetbe kerüléssel, folyamatos öngyilkossági kísérletek; visszatekintve a filmre mindezek az események nem állnak össze egy világosan kirajzolódó sorozattá. Bár a két főszereplővel folyamatosan jelentősebbnél jelentősebb események történnek, a filmben nincsenek fordulópontok. Ennyi dolgot egymás mellé dobálni kockázatos, mert a film könnyen túlzsúfolttá, ezzel kibogozhatatlanná és így érdektelenné válhat. Nem sok írást olvastam még a filmről, de amiket igen, azok egytől egyig ki is emelték, hogy a Szerzők végig a zsúfolttá válás határán egyensúlyoz, de végül megússza, hogy azzá váljon. Szerintem azonban a Szerzők iszonyúan túlzsúfolt film. És ami a lényeg, hogy szerintem szándékosan az. Úgy érzem, hogy a Szerzők egy kísérlet, vagy ha úgy tetszik, egy játék. A filmmel önmagával, mint kifejezési eszközzel. Tudatosan túlzsúfolt, hogy kiderüljön, elérhető-e így bármilyen más hatás, mint az érdektelenség.

Úgy tűnik, a válasz igen. A Szerzőket ugyanis egy percig sem unja az ember – csak éppen nem arra figyel benne, amire általában szokott, mikor filmet néz. Nem arra kíváncsi, hogy Phillip mi a fenéért nem tud elszakadni Karitól, vagy hogy mégis mi fáj neki annyira, hogy meg akar halni. Itt nem a cselekmény a fontos, hanem az előzmények nélküli helyzetek és a hangulatok. És ha az ember nem törekszik görcsösen a történések fejben tartására, a Szerzők nagyon hamar „létrehozza önmagát”. Gyönyörűen kirajzolódik pl. Phillip karaktere. Nagyon hamar meg tudja írni a könyvét, meg is jelenik, sőt, sikeres is lesz. Onnantól kezdve viszont nem tud írni, és előbb-utóbb úgy érzi, valójában soha nem is akart tudni; és az egészet csak Erik miatt csinálta. Aki viszont akármennyire akarja, nagyon sokáig nem tudja megírni a regényét. Aztán összeszenvedi, és persze rövidesen újra ír, és azután is megint. Nagyon szép ez a két teljesen ellentétes „írói pálya” egymás mellett.

Ugyanilyen szép az a rajongás, amit Erik, és sokáig Phillip is érez az írás iránt. Ülnek a parkban és lesik, mikor jön a bálványozott író. Mikor megérkezik, egyikük odaül mellé a padra, és úgy tesz, mintha hozzá beszélne; a másikuk pedig lefényképezi a jelenetet. Csak éppen elfelejti levenni az objektívvédő sapkát, úgyhogy a képen csak egy nagy fekete téglalapot látni. Ettől függetlenül Erik kiteszi a falra a lakásában.
Az ehhez hasonló báj több más jelenetet is emlékezetessé tesz, mint ahogy végig jellemző a kifinomult humor is. A film szerkezete nagyon érdekes: sötét és depresszív; valamint elképesztően vicces jelenetek váltogatják egymást. A sűrű poénkodás valószínűleg megint csak több egyszerű feszültségoldásnál. Ha ennyi lett volna vele a cél, nem lett volna szükség ennyi humorra, arra meg főleg nem, hogy ilyen kiszámíthatóan rakosgassák egymás mellé a (hangulatában) nagyon fekete, és nagyon színes jeleneteket.

Ha már a színeknél tartunk, a Szerzők – (és ez esetben talán megállja a helyét egy kis általánosítás:) mint az északi filmek általában – vizuálisan gyönyörűen kivitelezett film. Jók a jelmezek, és nagyon szépek a beállítások – főleg a tengerpartos jelenet. Ami a szépségen túl a film egy másik általános jellemvonását is magán hordozza: előreutal egy másik jelenetre. „A metaforád a vízzel… a víz, mint az elhidegülés szimbóluma…” – beszél Erik Phillip egyik írásáról. Vö.: korábban (az említett nagyon szép jelenetben), miután Phillipet a barátai elhozzák az intézetből, megállnak a tengerparton. Mindannyian nézik a vizet, és mi felváltja látjuk ezt, meg ahogy Phillip elképzeli (vagy visszaemlékszik rá), hogy beugrálnak a vízbe, nevetnek, jól érzik magukat. Továbbá Erik azt is mondja: „…de aztán átfordul ebbe az erotikus izébe.” Vö. a másik vízparti jelenettel, amiben a társaság az Erik kiadójától érkezett lányt hecceli. Továbbá: az egyedüli, aki a jelenet alatt nem a parton van a többiekkel, hanem úszik, az Phillip.

Nagyon nehéz filmnek érzem a Szerzőket, amit talán többször meg kellett volna néznem, mielőtt írok róla. Elsőre ezeket a dolgokat válogattam ki a meglehetősen sokszínű kínálatából. De (talán itt is) még visszatérek rá…

JÁTSZD ÚJRA, BATMAN!

A közelmúltban megjelent batmanes újdonságok közül már csak egy maradt, amiről illenék e helyütt beszámolnom. Az alig több, mint egy órás, 6 különböző japán rendező által készített rövidfilmből álló Batman: Gotham Knight ugyan elérhető magyar szinkronnal is, de az helyenként annyira rémes, hogy inkább maradnék az eredeti verzió címeinél.

Az első rész, a Have I got a story for you annak a Studio 4 °C-nak a munkája, mely a Transformerst és az Animatrixot is jegyzi. Ebben az epizódban egy négyfős gyerekbanda tagjai egymás után mesélik el főhősünkkel kapcsolatos élményüket. Batman az első sztori szerint szétfolyó, elolvadó árnyéklény (ábrázolásában kifejezetten gonosz, és bamba); a másodikban hegyes fogú, vérbeli denevér; a harmadikban pedig robot (szárnyai sincsenek, ugrál egyik háztetőről a másikra). A 3 Batmanben csak az ellenség a közös, és persze az, hogy mindegyik esetben megmenti az elbeszélőt. Az epizód csattanója, hogy mikor a negyedik gyerek elkezd azon sajnálkozni, hogy őt még sosem mentette meg a Denevér, az fogja magát, és – üldözője elől menekülve – bevetődik a placcra, ahol a három fiú és a lány beszélgetése épp zajlik. Teszi ezt nem is akármilyen állapotban: megtépázottan, több sebből vérezve – szóval mindenre, csak egy emberfeletti szuperhősre nem emlékeztetően. És ha még ennyi dramaturgia sem elég, hát azt is elárulom, hogy a szerepek felcserélődnek, és a negyedik, aki addig minden buliból kimaradt, megmenti Batmant.
Lendületes kezdés egy jó tempójú és sztorijában is jól felépített résszel – túl tudja-e szárnyalni önmagát szeretett Denevérünk a további 5 epizódban?

A Crossfire című második részt a Production IG készítette (övék a zseniális Ghost in the Shell című anime is). Ebben két rendőr (Ramirez és Chris nevű társa) Arkhamba szállít egy rabot. A sztori szerint Chris nem éppen Batman-szimpatizáns: úgy gondolja, a Denevér nem több, mint egy önbíráskodó; és mivel ő nem szeretne ilyesfélékkel együttműködni, Gordon csapatának elhagyását tervezi. Ramirez erre berág, és hogy szónoklatát kényelmesebb körülmények között tarthassa meg, leállítja a kocsit – véletlenül pont a Maroni kontra „az Orosz” bandaháború egyik összecsapásának helyszínén. Hogy pontosabb legyek, a helyszín közepén. Elindul a lövöldözés, a maffiózók szorgalmasan irtják egymást; Ramirezék próbálják túlélni. Persze, Batman húzza ki őket a pácból – Chris kezdheti az átértékelést és a barátkozást a bizalom szóval.
A Crossfire az egyik leggyengébb, és mindenképpen a legbosszantóbb az összes rész közül. Utóbbinak az az oka, hogy bár a helyszínek között szerepel az Arkham Elmegyógyintézet, a készítők nem csapják le a saját maguk által feldobott magas labdát. Az ugyan reménykeltő, hogy amikor a rendőrautó beér a szigetre, az őrültek egyfajta panoptikum szereplőiként, mozdulatlan, egymás mellé állított bábokként vannak ábrázolva. Ezt a pár másodperces jelenetet leszámítva azonban az alkotóknak eszük ágában sem volt foglalkozni az őrülettel – a hangsúly kizárólag Chris Batmanről alkotott véleményén, illetve annak megváltozásán van. De, mivel még ez a téma sincs elég gondosan ábrázolva; a Crossfire hibás gyártmányként kerül le a futószalagról.

Érkezik utána a Lucius csodaszerkentyű-gyárába bepillantást engedő Field test. Ebben, a Batman: Gotham Knight-ban első alkalommal, színre lép a civil Batman: Bruce Wayne napközben fegyvereket tesztelget Fox-szal, vagy épp golfozik. A megjelenő ellenfél itt is Maroni, de a hangsúly nem igazán rajta; mint inkább a civil Batman, és a Bruce Wayne & Lucius Fox – kapcsolat bemutatásán van. Éppen ezért azt nem is érdemes felróni a Field test-nek, hogy egy kicsit lapos; amit viszont mindenképpen fel kell, az a rettenetes Bruce Wayne-ábrázolás. Persze, ízlések és pofonok; de ez a Bruce azért túlzottan is szépfiúsra sikeredett. Arról nem is beszélve, hogy a figura mozgása Batmanként jóval inkább egy részeg karvalyéra, mint egy félelmetes denevérére emlékeztet. (Elnézést a rosszízű poénért, de) Csodáltam, hogy egyik felhőkarcolóba sem csapódik be.

De nem érdemes kikapcsolni a lejátszót. A Field test utáni In Darkness Dwells ugyanis a legelső mellett a film legemlékezetesebb epizódja. Alaphelyzete (egy pap elrablása a mise kellős közepén, a gyülekezet tagjai hallucinálni kezdenek) zseniális; szerepelnek benne olyan sztárgonoszok, mint Madárijesztő és Gyilkos Krok; van benne csatornajelenet, emberrablás (sejtetve, hogy egy kannibál az elrabló); és Batman nem csak összedolgozik benne Gordonnal, hanem még interjút is ad az egyik hajléktalannak („Milyennek tűnik a város onnan föntről?” – „Mocskosnak!”). Az a pár jelenet pedig, melyekben Batman fejjel lefelé csüng valahonnan és a mellette (vagy inkább alatta) álló Gordonhoz beszél; a Batman: Gotham Knight legötletesebb képsorai közé tartozik. Fantasztikus atmoszféra, jól megtalált szereplők és megfelelő szereplő-ábrázolások, látványos akciók – minden igényem kielégítve.

Az ötödik, Working through pain című fejezet a Have I got a story for you-hoz hasonlóan a Studio 4 °C munkája. A felütés szellemes: Batman megsebesült, és valahonnan ki kell másznia (vö. mindennek a kezdete, hogy kisfiúként a kertjükben lévő kútba esik), hogy beszállhasson az Alfred által helyszínre vezérelt Batmobilba. Mászás közben bizonyos dolgokról (sebéről, egy patkányról), múltja egyes epizódjai, a „tanulóévek” jutnak eszébe – ezeket ismerhetjük meg vázlatosan. A Working through pain jól felépített, ügyesen megszerkesztett epizód; amely Batmannek, mint harcosnak a megszületésére, vagy legalábbis e folyamat egy rövid időszakára koncentrál – kicsit eredettörténet tehát; de semmiképpen sem akciómozi.

Annál inkább az az utolsó rész, a Deadshot. A Madhouse Studio munkája azzal indul, hogy Bruce Wayne visszaemlékezik szülei lelövésére – megint egy kis eredettörténet, de ezúttal a legelkoptatottabb fajtából. (Az epizód elején ingerenciám volt beletekerni a filmbe.) Ezek után jön Lövész (ha-ha, kissé talán… béna?!), akit „az Orosz” felbérelt, hogy ölje meg Gordont. Az akciót egy száguldó vonatról tervezi megvalósítani, Batman azonban közbelép. Indulhat a lövöldözés, bunyózás a robogó vonaton – ilyesmi mintha lett volna a Batman: kezdődik!-ben is. De ez nem gond, az akció látványosnak valóban látványos. Ami zavaró egy kicsit, az az e-mail és a PDA szavak félpercenkénti ismételgetése – Batman modern kütyüi ide, vagy oda; ezek a létező, általunk is nap mint nap használt technikai vívmányok, bár nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért, de nagyon nevetségesen hatnak egy Batman-filmben emlegetve.

Bár a Batman: Gotham Knight részei különböző alkotóműhelyekből kerültek ki, érezhető benne a szándék az egyes epizódok összehangolására. Nincs olyan fejezet a 6 közül, ami ne kapcsolódna legalább egy másikhoz. Batman pl. nem csak az In Darkness Dwells-ben, hanem az utolsó részben is csüng egy kicsit; Bruce fegyvergyűjteménye két egymás után következő részben is felbukkan; máshol sejteni lehet, hogy az esemény, amire utalás történik, az eggyel korábbi epizód fő történése. A film erényei közé tartozik azon igyekezete is, hogy a „Batman-jelenség” minél több jelentős aspektusát (kútba esés, szülők halálának végignézése), dilemmáját (Önbíráskodik-e Batman?), szereplőjét (Lucius, Alfred, Gordon, Ramirez, Maroni, stb.) és helyszínét (Arkham, Távol-Kelet) igyekszik felvonultatni. Összességében – minden hibájával együtt – a Batman: Gotham Knight élvezetes film – valószínűleg elsősorban a rajongóknak.

BE SPELLBOUND, PLEASE

Érdekes dolog ez a Zöld Pardon. Szinte bárki, akit megkérdezek róla, utálja; de azért nyaranta legalább kéthetente egy estéjét ott tölti. Még viccesebb, hogy az az egy-két ember, akit ott ismertem meg; állítása szerint szintén megveti a helyet, és fatális véletlen csupán, hogy pont ott találkoztunk. Hát izé… Én mindenesetre az elmúlt napokban megtaláltam a Zöld Pardon számomra ideális felhasználási módját.

Úgy kezdődött, hogy hosszú délelőttök, és még hosszabb délutánok végigangolozása [nemsokára nyelvvizsga(kísérlet)] után azon vettem észre magam, hogy nagyon vágyom az élő zenére – arról nem is beszélve, hogy az ilyen napok végén muszáj kimozdulnom egy kicsit. Sokat költeni viszont nem akaródzik, és társasághoz többnyire nincs kedvem mostanában (legalábbis alig vannak, akikét el tudom viselni) – innentől adott a helyzet. A héten két nap is volt (ráadásul egymás utániak), amiket egész napos fejtágítás után a Zöld Pardonban fejeztem be. Rájöttem, hogy nagyon élvezem az ilyen teljesen józan állapotban, egyedül, koncerten eltöltött estéket. Rengeteg energiát adnak; és nagyon érdekes, hogy mennyire más dolgokra figyelek, mennyire más jellegű történéseket veszek egyáltalán észre így; és mikor a barátaimmal, jó pár sör után vagyok hasonló helyzetben.

Szerdán azért mentem el, mert kíváncsi voltam Péterfy Borira (akit még sosem láttam/hallottam fellépni) – aztán kaptam helyette Balkan Fanatikot. És így is jó volt ez, sőt. Tegnap aztán nem volt variálás: Neo-t ígértek, Neo lett.

Pár bejegyzéssel lejjebb a Moog kapcsán egységes színpadi megjelenést emlegettem. Hát most kénytelen vagyok önismétlésbe bocsátkozni – a Neo is azon kevés honi zenekarok egyike, melyeknek tagjai minden fellépés alkalmával tudatosan összerakott és összehangolt szerelésben lépnek színpadra. Ezzel engem eléggé le lehet venni a lábamról; minthogy azt gondolom, ha az egész világ nem is, azért egy koncert mégiscsak: színház. A tegnapi fekete-lila-zöld kombinációról pedig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Külön-külön is a leggyönyörűbb színek ezek, hát még, ha egymás mellé vannak téve. Külön megjegyezném, hogy eddig akárhányszor láttam férfin atlétarikót (vagy mi ennek a hivatalos neve), a hányinger kerülgetett; de ez a fekete alapon zöld levélmintás darab teljesen rendben volt. Na igen, az egyediséggel is eléggé le lehet venni a lábamról.

A 11 + 2 × 1 számos koncert a hetedik számig mintha rajtam és a nálam vélhetően kevésbé józan első soron kívül senkit sem érdekelne. Nem tudom eldönteni, hogy egy masszív 10 fős körön kívül senki nem ismeri a dalokat, vagy csak ez a 10 ember érzékel valamit nagyon tévesen; és a koncert valójában unalmas. Felfoghatatlan számomra, hogy az Absolution, ami pedig az egyik legjobb Neo-szám (és amit másodikként játszanak) miért nem mozgat meg senkit. Hiába, hogy a zenekar nem csak nagyszerűen játszik; de a tagok nem egyszer cirkuszi majmok módjára próbálják magukra vonni a közönség figyelmét (földön fetrengve/ülve gitározás, ugrabugra és tánci-tánci gitárral a kézben); a hetedik dalig a tánctér szimplán nézőtér. Azzal a különleges vonással, hogy több szám után egyáltalán nincs taps (!). Csipkerózsikát álmából a Diskhead ébreszti fel, ez az ominózus hetedik. A tömeg, úgy látszik, ekkor jön rá, hogy koncerten van – elkezdődnek az ugrálások. Mi több: már tapsolás is van! Az öntudatukra ébredt rajongók (avagy a frissiben azzá vált „koncertszédelgők”) meg is kapják, ami jár nekik: kettővel a Diskhead után jön a Spellbound, amit – miután sikerül felismerni, hogy melyik számról van szó – őrületes ováció fogad (egyetlen szám lesz, amelyiknek nagyobban lesz része – most érdemes tippelni, melyik; mert nemsokára kiderül). A Spellbound, ez a felvételen kifejezetten gyönyörű, varázslatos hangulatú, már-már lírai dal így, koncerten sokkal kevésbé dallamos, sokkal „diszkósabb”, dögösebb, agresszívebb. Nem mintha ezzel a verzióval baj lenne, sőt: nagyon érdekes, és nagyon élvezhető. Az meg érezhető, hogy a produkció, vagy annak legalábbis az eddigi része erre a számra van kifuttatva: a színpadkép először ekkor változik meg (játék a fényekkel és a színekkel). Megintcsak: egy, a vizualitással ennyire erősen hangsúlyozott dal lesz még…

Amitől nagyon tartottam a koncert előtt, hogy három számot nem fogok megúszni: az Everybody Come On-t, az It’s over now-t és az Aiiaiiiyo-t. Nem mintha kifogásom lenne bármelyik ellen, csak nekem ezek a legelkoptatottabb Neo-szerzemények. Volt továbbá egy olyan kívánságom is, hogy a Record Straight, az viszont legyen! Mert ahhoz pedig nagyon kellemes emlékeim fűződnek.
Jelentem, egész jól jöttem ki a buliból. A három nemkívánatosból kettőt nem játszanak, a Record Straight pedig van. Méghozzá ráadásban. Az elsőben. Merthogy kettő is kijut.

A Record Straight-ről ugyanazt lehet elmondani, amit a Spellbound-ról: élőben sokkal ugrálósabb a dolog (vagyis itt inkább az a helyes, hogy még a felvétel-változatnál is olyanabb). No és kitaláltátok-e vajon, hogy melyik a Spellbound mellett valódi sikert aratott és (a helyszín kijelölte határokon belül) agyon-színpadtechnikázott nóta?!
Hát persze, hogy az Aiiaiiiyo! Meg kell hagyni, a koncert legvégére, második ráadásnak betenni a dalt teljesen korrekt és persze érthető. Egyértelműen ez alatt a kábé 3 és fél perc alatt tombol leginkább a közönség – ami (bár jó nézni, azért) elszomorít. Igazán nem szokásom nyávogni a közönség összetétele és viselkedése miatt, most mégis úgy érzem, muszáj megtennem. Mert a Neo az egyik legprofibb zenekar ma Magyarországon, ami megérdemelné, hogy az ember ne egy sok évvel ezelőtt készített (lesz*rom, hogy „kultikus”) dalánál ragadjon le.

A SZEZON FAZONJAI

A nagy divatházak aktuális, 2008-2009-es őszi-téli kollekciói közül következzen az öt szívemhez legközelebb álló; az ötödikkel kezdve, a legjobb felé haladva.

Bár többnyire nem kedvelem a mintás ruhákat, a kép jobb felső sarkában lévő fekete virágos ruha gyönyörű. Különösen, mert egy ilyen hosszú ruhától talán kissé szokatlanul a nyaka is magasított; és rövidujjú, nem pedig pántos. Tetszik itt még a ceruzaszoknya (bal felső kép), ami a kedvenc szoknyafazonom; de ami miatt ez a kollekció igazán az én ízlésem, az a kép közepén lévő színes szoknyás, fekete-lila felsős, kesztyűs összeállítás. A szoknya bőségét a szűk, kissé buggyos ujjú selyemblúz és rajta az egyszerű, kötött fekete mellény nagyon szépen ellenpontozza; a fekete-lila párosítás pedig egyébként is a kedvenceim közé tartozik. Telitalálat a szett azért is, mert – a különböző anyagtípusok és a bő-szűk egymás mellé rakása miatt – egyszerre játékos-bohókás, és elegáns.

Annak, hogy a Marni kollekciója a negyedik helyre kerül, elsősorban az az oka, hogy közel állnak hozzám a (minél) nagy(obb), üres színfelületek. Tetszenek itt ezen kívül a több összeállításban visszaköszönő, elöl vagy sehogy, vagy övvel összefogott kabátok/kabátkák; és a narancssárga kabátos összeállítás szoknyájának játékossága (kifelé fordított zsebek).

Paul Smith legfrissebb kollekciójában elsősorban a zöld különböző árnyalataiban elkészített, kötött pulóverek, kabátkák és bolerók tetszenek. Jó dolog, hogy egy őszi-téli kollekció vezérszíne az a zöld, valamint narancs-, és citromsárga; melyeket hagyományosan inkább éppen a tavaszi-nyári öltözékekkel asszociálunk. Másrészt; bár a téli kollekciók – az én ízlésemnek megfelelően – mindig inkább monokrómak, mint mintásak, minden évben van pár típusú díszítés, ami felkapottá válik. Most éppen a kockaminta, és az etnós díszek. Ezek közül az utóbbiak Paul Smith-nél is megjelennek – amivel tehát egyrészt a klasszikusan értelmezett téli kollekció fogalmától; másrészt saját, inkább egyszínű és letisztultabb stílusától is eltér egy picit. És, bár maguk a mintás ruhák nem tetszenek, a cél, amit szolgálnak, igencsak rokonszenves.

Az első két helyen álló kollekciók azok, melyeknél számomra minden tökéletesen egyben van. Az ezüstérem a Bottega Veneta-é – a divatház által bemutatott ruhák és a nőiesség fogalma közé úgy, ahogy van, egyenlőségjelet lehetne tenni. Az ízléses, nem hivalkodó színek (a mélylila és a sötétvörös egyébként a szezon legfontosabb színei) és a letisztult szabásvonalak eleganciát kölcsönöznek a ruháknak. Nincsenek felesleges, egyénieskedő részletek; a kiegészítők – a virágdíszes öv, a sötét kesztyűk és a kis, vagy közepes méretű kézitáskák – egyszerűek és kifinomultak. Jobbról a második öltözék kissé kilóg a sorból, de azt is jó irányba teszi: a fodrok (meg egyébként a rojtok is) nagy slágernek számítanak a legújabb kollekciókban.

Az Ungaro kollekciójában megint csak gyönyörűek a színek, és imádom az önmagában létező óriásgallért, összességében: azt a kissé jelmez-szerű hatást, amit ezek az öltözékek kiváltanak. Ha választhatnék egy ruhát a felsorolt öt divatház bármelyikétől; az biztos, hogy egy Bottega Veneta lenne; mégis, ezek az Ungaro-k krémszíneik és bolondos részleteik eredményezte meseszerűségükkel lenyűgöznek. Igen, ez a kulcsszó, a meseszerűség. A sötétkék, magasított ceruzaszoknya (ami akár tollból is lehetne), a hozzá tartozó vastag faöv és halványkék blúz mintha egy fantáziabirodalomból léptek volna elő; mégis, az összeállítás elegáns is. Kétség sem férhet a játékosság és a kifinomultság Ungaro-féle ötvözetének aranyérméhez!